|
Hemera Annette
Imádta a szavakat egymásba fűzni. Úgy, olyan ideges érzékenységgel morzsolta a szavakat az ujjai között, ahogy a régi asszonyok gyúrták, nyújtották a tésztát, ujjbegyükön, cimpáik rezdülésén tudták, kell-e még csipetnyi só, fél tojás, meleg tej, mielőtt hasas halmokat formáltak volna a lisztes, fehérre súrolt asztaldeszkán, hogy pihenni, kelni letegyék a tésztát.
Úgy tolta ki magából a szavakat, mint a vajúdó asszonyok, akik verejtékes várakozással nyomják világra gyermeküket. De a bennük lévő, mindenek feletti lágy elfogadás helyett ő kritikus és ellentmondást nem tűrő volt, s ha végül nem ragyogott vissza rá az előre elképzelt tökéletesség a véres nyákon át, visszakérte, visszanyomta a méhébe, amit oly’ nehezen szült, hogy bent újragondolja, megint megrágja, még jobbá, tökéletesebbé gyúrja azt. Újra és újra próbálkozott. „Hiszen jó lesz az, kedves! Értse meg, semmi a világon nem lehet tökéletes!” – el sem jutottak értelméig a rimánkodó bábaasszony szavai...
|
