Hemera Annette

Írások I. • Írások II.

héreg

Anyáék Héregen, egy kis faluban laknak. Gyönyörű hely, néhány száz ember lakja csak, jól el lehet bújni benne, ha az ember nem vágyik másra csak, hogy kukoricaföldeket és a learatott búza között pocok után kutató rókafiakat lásson.
Persze vannak emberek arrafelé is, nem mindennapi szerzetek, sokszoknyás-bajuszos nénik és posztónadrágos, mindig frissen beretvált bácsik, akik minden hajnalban kikarikáznak a szőlőbe, keresztnevükön köszöntik egymást, de ennél többet aztán nemigen mondanak. Olyan csend és nyugalom van arrafelé, hogy szinte bűntudatom támad, amikor a kertek alatt az autóval a házig lopódzom. Olyan hangok és fények, amik egészen le tudják csitítani a nyugtalanságot a lelkemben. A kertben, egy korhadt almafán lakik egy öreg varangy, aki rendre végigkommentálja az ebédeket, és bármikor várható, hogy egyszer valamelyikünk tányérjába veti magát. Az égen, ami nagy viharok előtt másodpercek alatt elsötétedik, van egy derékszögű elágazás. Ott és mindig pontosan ugyanott, a felhők eldöntik, végül Pest felé induljanak tovább, vagy inkább a völgykatlanban szakadjon le az ég. Ilyenkor minden elcsendesedik, még a zümmögő bogárprímás is szünetet int a bandának: minden fűlakó készül és kivár. Szóval ilyen hely ez, aminek a tőszomszédságában, a Pilisben nőttem fel. Nagyapámmal és a bátyámmal kislány koromban, sokat jártuk az erdőt, napkeltekor már gomba után kutattunk az esőszagú avarban, és én, bár alig voltunk még túl a hajnali szalonnás tojáson, előre örültem a déli szegfűgomba pörköltnek.
Aztán órákkal később ott ültünk a nehéz párájú konyhában, nyirkos, vaskályha elé teregetett pulóverek között, nagyanyám mindenkinek mert az ételből, és attól kezdve már csak az edények koccanását és néhány elégedett sóhajt lehetett hallani. Volt egy vastag falú, kék karimájú kórházi tányérom, amibe senki másnak ételt szedni nem szabadott. Nekem lopta a nagyapa a fertőző osztály konyhájáról, amikor hétévesen agyhártyagyulladással bent tartottak, és a jóisten hetekig latolgatta, eljött-e már az idő. Kaptam aztán a pörkölt mellé egy vastag karéj kenyeret is, és végre kezdetét vehette a lakoma. Én mindig a hagymás sűrű szafttal kezdtem, és addig mártogattam a piros lébe a puha kenyércafatokat, míg elő nem bukkantak az apró gombafejek. Azóta sem éreztem azokat az ízeket, nagypapa, annyi mindennel együtt, ezt is elvitte magával.

keresztek

„Szerinted van-e megfelelő pillanat az életed tönkretételére? Ha választhatnál, szeretnéd eldönteni, hogy mikor üvöltsön ki a végzet a postaládádból? Vagy úgy akarnád inkább, hogy váratlanul törjön rád minden, mert a meglepetés talán elgyengít annyira, hogy hamarabb adod fel, és úgy kevesebbet kínlódsz majd?!”
A nő haragtól, szenvedéstől elvékonyodott kékesfehér ajkai időnként szólásra nyíltak, de aztán, ahogy elváltak egymástól, úgy zárultak megint össze. Megadón ejtette ölébe karjait, aztán csendben felállt, hogy igyon egy kortyot. Nem kérdezett többet. Vádló szavai úgy húsz perce törhették meg a csendet, de válasz azóta sem érkezett. A nő várt, és a férfi tudta, hogy, ha nem most, ha nem holnap, és ha nem neki, valamikor valakinek úgyis felelnie kell ezekre a kérdésekre.
Azóta ültek a konyhában, hogy Péter órákkal korábban az ajtóban megjelent.  Megint az a rongyos zsák volt a kezében, és a nőnek újra Nagymama szavai jutottak eszébe. „Istenem, milyen gyönyörű kisgyerek volt a Péter! Ha láttad volna azokat a formás kis fehér kezeket!” Az alabástromból faragott hófehér és puha kezecskék mostanra durvák, hatalmasak vörösek és érdesek lettek, és úgy markolták a rongyos zsákot, mintha az kötötte volna össze testvérét ezzel az itteni világgal. Mintha a már többször megjárt pokol kapujában lenne fél lábbal megint, és ez a zsák, a börtön ruhászsákja lett volna az utolsó fogódzó, hogy ne zuhanjon végképp alá.
A nő ellépett a konyhapulttól és a szoba felé indult. Tiszta ágyneműt, bontatlan fogkefét és törölközőt vett elő a szekrényéből. Fürdővizet engedett, elvette bátyjától a kopott ruhákat, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. „Elég legyen ennyi mára.” – gondolta aztán. „Minek feltenni olyan kérdéseket, amikre nincsenek is válaszok?”
A fürdővíz zubogása hirtelen abbamaradt, és aztán már csak a férfi szűkölő-öklendező zokogását lehetett hallani az ajtón túlról. Ismerte már ezeket a hangokat. Pontosan két év és nyolc hónap telt el azóta. Akkor este is a konyhaasztalnál ültek ketten, és Péter az utolsó otthon töltött éjszakát végigvirrasztotta. Előtte sem aludt sokkal többet, a nőt gyakran ébresztették a konyhából beszűrődő zajok, gyakran riadt arra, hogy testvére dühödten fertőtleníti az alig néhány órája makulátlanra súrolt fekete gránitpultot, láthatatlan, lelkébe savazott foltoktól próbál órák óta szabadulni, miközben nagy kortyokban, ízlelés nélkül nyeli a méregerős, sokadik feketét. A nő néha visszaaludt, de aztán újra és újra kiült hozzá a hideg konyhába, és csendben, befelé nyelt könnyekkel figyelte a szűkölő férfit…
„Félek Tesó, iszonyatosan félek a börtöntől!” – bütykös, durva ökleit időnként az arca elé emelte, mintha ütéstől tartana… Néha felállt és hol egy újabb kávét tett oda, hol századszor rendezte újra az úticsomagot, akkurátusan ellenőrizte a napok, hetek óta teleírt, elrongyolódott irkapapírt, a tennivalók listáját. Előszedett, aztán újra elcsomagolt egy-egy darabot, gyógyszert, jegyzetfüzetet, szemüveget, újra és újra elismételte, hogy kinek milyen üzenetet hagy hátra, hogy aztán holtfáradtan újra lerogyjon valamelyik konyhaszékre.
Napok óta marokszámra falta a nyugtatót, tízesével nyelte azt, amiből egy negyednyi is félnapokra letaglózza az embert. A hetekkel ezelőtti dühös és izgatott állapotot akkorra enervált lemondás váltotta föl, tagbaszakadt, hatalmas háta leigázott, vágóhídra hajtott állatéhoz hasonlított, ami végképp elgyengült önnön rúgkapálásától, és most már mindentudó-megadón, leszegett fejjel lépked a halál felé. Az évek óta letett kábítószer még mindig ott keringett az ereiben, zavaros szemeiből alattomosan röhögött rá vissza, nyúlós gondolatokat kergetett agyában és félbehagyott mondatokat lökött ki a száján.
„Vége van. Már vége van. Most majd még jobban vigyázok rád, mint azelőtt.” Visszarángatta magát a jelenbe és ellépett az ajtó mellől. Hadd sírja ki magát. Ma még biztosan nem fogynak el a könnyei, de egyszer talán oda is elérkeznek. Most már a kivezető utat kell csak együtt végigjárniuk. Kifelé mentek együtt a közös történetükből, ami több mint négy éve, egy forró júliusi délután kezdődött el.
2007-et és júliust írtak aznap. A levelet Baracskán adták postára, és a feladó neve mellett két betű és egy számsor állt. Rabszám. Péter, a testvére írt. Még sosem kapott a bátyjától levelet. Olyat pedig végképp nem, amiben sötétzárkában töltött őrjöngő napokról, az őrök rendszeres erőszakoskodásairól, árokparton, csatornaszélen átéhezett téli éjszakákról és feneketlen kilátástalanságról esett szó.  
Forró július volt, kora délután, de a hirtelen elborult ég hideget lehelt, mert percek alatt sűrű felhők torlaszolták el a nap melegét. Aztán a nap végképp eltűnt, és az ég sötét maradt még hosszú évekig. Visszatért a múlt, kopogtatás, figyelmeztetés, minden előjel nélkül. Mint egy nyálkás hüllő, kárörvendőn, alattomosan, pisszenés nélkül mászott vissza a mindennapokba. Senki nem hívta, talán el is feledték már. Azt hitte, megmenekült, hogy végre túl van rajta. És most itt volt megint, hogy újra bekebelezze, magával ragadja. Hirtelen magához tért. Nem emlékezett, mióta állt a bérház folyosóján, a postaláda előtt. Legelső gondolata az volt, hogy örülni kell annak a pár évnek, amit addig nyugalomban eltölthetett. Neki ez lesz a börtönzsákja, ebbe kell kapaszkodnia…

sanghaj expressz

Nagy, nehéz bőröndjei az előszobaajtó előtt sorakoztak. Még egyszer utoljára végigjárta a lakást, ellenőrizte, hogy elzárt minden csapot, áramtalanította az elektromos berendezéseket, bezárta az összes ablakot. Ismét nagy útra készült, megint megfutamodott. Miben reménykedett? Abban talán, hogy amikor visszatér, egy új élet vár rá, emberek, akik megtöltik, élettel rakják tele otthonának tágas termeit, gyerekzsivaj, amitől este zúgó fejjel zuhanhat ágyba, mosatlan edényekkel és a vacsora maradványaival telezsúfolt asztal, amit utolsó erejével takarít majd le, beszélgetések fülekben hajnalig visszacsengő finom moraja, fejeket megtöltő, lelket melegítő gondolatok, meg zsémbelő férj is, mosolygó villanyszámlás, aggályoskodó szomszédok. Egyszóval élet, amitől más, a többi ember talán menekül, neki viszont sosem lehetett benne része. Amikor a taxi megállt a bérház bejárata előtt, ő halkan, szinte lopakodva lépett ki a lakásból és tette be maga után az ajtót, beszállt az álmos sofőr mellé az autóba és a reptérre hajtatott.

Mindig ez történik és tudta, most sem lesz másképpen. Egyszer, hetek, hónapok múlva, egy szürke hétköznapon visszatér majd, mert belátja, hogy ott, messze is ugyanolyan minden, az áporodott levegővel kiengedi az ablakon a lakásban tanyát vert kóbor lelkeket, kávét főz, és miközben a forró csészével fel-alá járkál a kietlen lakásban, valami illékony, áttetsző békesség fészkeli magát a lelkébe. Legalább otthon van, ez is valami.

Ruhákkal, távoli országok csecsebecséivel, haszontalan portékákkal teli bőröndjei még napokig az előszobában hevernek majd, erőtlenül lépdel át rajtuk miden alkalommal, hogy aztán egy szomorkás, esőt szemelő vasárnap délután végre kiürítse őket. A ruhái, újak és régiek komódfiókokba, levendulaillatú antik szekrények polcaira kerülnek, és amikor az ajtó rájuk zárul, a régiek az újaknak mesélik lemondóan, hogy ők aztán várhatnak, legtöbbjük egyszer sem kerül majd ki onnan… Minek is öltözne fel? A reménytelenséghez nem kell szép ruhát ölteni! Aztán megérkezik az első reggel, majd a második, a napok egymás után sorakoznak, és az újonnan vásárolt finom selyem köntös hiába várja, hogy a szekrénybe nyúljanak érte. Kinyúlt póló, kifakult tréningalsó, ez az, amit álmosan és kábán a konyha felé tartva magára húz. Kávéfőző, rádió a reggeli hírekkel, email-es postaláda – ugyanaz a koreográfia minden ébredés után. Remény, hogy aznap majd történik valami, aznap végre AZ történik meg.

Lehetett volna másképpen. Igen. Voltak jelentkezők, lelkesek, talán a kelleténél is több türelemmel, kitartóan, de elment, feladta mind. Nem bírták, nem bírhatták az állandó kritikát, a folyamatos kötekedést, a szőrszálak lézerkéses széthasogatását. Akkor mindegyik reménytelen esetnek tűnt, most ő volt kétségbeesett és végtelenül reménytelen. A depresszió azon a napon már harmadszor jelent meg az ajtóban, hosszú, szürke lódenkabátját hanyagul a karjára vetette, meleg volt már, késő június. Hideg, magába szippantó tekintete nyugodtan szegeződött rá, tudta, pont időben érkezett. És ő hirtelen nagyon gyenge lett, érezte, most már nem lesz ereje visszatartani, ismét bejön, diszkréten mellételepszik, és nagyon sokáig vele marad. A hullámvasút megérkezett, neki csak fel kellett szállnia, dolga nem volt, ehhez az utazáshoz bőröndökre nem volt szükség. A legtöbb utas kinyúlt pólóban, fakó tréningalsóban és üres tekintettel álldogált a peronon, megváltották a mélypont felé rohanó járatra a menetjegyet. Néhányan az állomás trafikjában kapkodva beszereztek még néhány apróságot az útra, az évek alatt kipróbált kapaszkodókat, antidepresszáns tablettát, internetfüggőséghez mobil-előfizetést, rendszeres telefonhívásokat, amikre mindig válaszolni kell, évek óta hurcolt, állandó elfoglaltságot adó, gyógyíthatatlan tumort, kávét, cigit, csak rohamtempóban teljesíthető határidőket, vásárlási lázat, menetrendszerűen ismétlődő veszekedős kirohanásokat, tanulnivalót, szexet, ugyanazt ismételgető baráti vigasztalást, bugyuta tv-sorozatot, nyakló nélkül habzsolt cukrászsüteményt vagy kemény drogot. Legtöbbjük már egyedül jött ki a megállóba, de a kezdőket még elkísérte valaki, családtag, kiábrándult, szívében szótlan szánalmat tartó szerelmes, testvér, barát -  egytől-egyig türelmesen hallgatták végig a visszatérésről fogadkozó ígéreteket. Fejbe kólintva, kiüresedve, kihűlt lélekkel mentek aztán haza az otthon maradottak, a remény zsolozsmáját egyre kisebb hittel morzsoló emberek, akik érezték, a hullámvasút ritkán hozza vissza azt, aki arra egyszer jegyet váltott.

new york

El kell mesélnem, hogy itt megint tavasz van, barátságos emberfolyamok hömpölyögnek Manhattan péntek koraesti utcáin, és általában, minden halandó békés derűvel ünnepli a hétvége érkezését. Vettem néhány mosolygó almát hazafelé, barna papírból bagettet harapok mellé. A bérház halljában zongoramuzsika és pezsgő kényezteti a munkában megfáradt manhattani középosztályt, az ajtók mögött olívaolajon lazac és cukkini serceg, és két korty chardonnay között táncleckeidőpontok és szombati esti asztalfoglalások születnek.... A Central Parkban komótosan csomagolni kezdenek a zenészek, egyre több kocogó lepi el a flasztert, s a Park Avenue-n fekete limuzinok várnak a partikra igyekvő gazdag népekre. A lemenő nap megcsillan a Hudson folyó tükrén, néhány albatrosz pihen a Brooklyn híd elegáns acélszerkezetén. Otthon vagyok.
Hogy milyen New York? Amolyan ezerszínű kaméleon. Néha esős és szeles, néha iszonyú párás és forró, imádnivaló, sokféle, fárasztó, szép, csúnya, büdös, jó illatú, elegáns, tré, koszos, makulátlan, sznob, laza... Az ezer arc közül egyik kedvencem a hajnali, amikor éppen hazafelé tartok, mondjuk egy bárból, ahol éppen B.B. King élő koncertjét hallgattam, és az élménytől még mindig kábán lépek ki az emberektől zsúfolt, nyüzsgő utcára. New Yorkban még hajnal fél háromkor is olyan élet van, mint Pesten soha. Szóval ballagok az utcán, a blues szüntelen ott dorombol a fülemben, még mindig nem hiszem el, hogy száz másik kiválasztottal órákon át hallgathattam, ahogy egy élő legenda húzza a fülünkbe, és közben hömpölyög az embertenger körülöttem....

Velem egy késő augusztusi estén történt meg még 2005-ben. Végleg beleszerettem New Yorkba. Sokáig ellenálltam, elborított a tengernyi gond és munka, s egyébként is, mint bárki más tette volna, én is hónapokig sértődötten és ellenségesen méregettem a várost, mintha az egyetlen pillanatig is tehetett volna a felelőtlen döntésemről, amit korábban én magam hoztam meg. Ottlétem újabb ékes bizonyíték volt: óvnom kell magam önmagamtól, mert bármibe képes vagyok belekeveredni, elég megpillantanom egy álláshirdetést, s két hónappal később a világ fővárosában találom magam, rémülten, magányosan, lebiggyedt szájszéllel. Ismerős helyzet. Akkor vágok ilyen kétségbeesett és lemondó arcot, ha a komfortérzetem forog kockán, ha nem elég tiszta az átmeneti szállásomon a fürdőszoba, ha rájövök, hogy nem csomagoltam be a papucsom és mezítláb kell mászkálnom a szőnyegen, ha nem megfelelő a hőmérséklet a szobában, s nem tudom az automatát jobb belátásra bírni, s ha kiderül, hogy valamiért nem fogadják el a céges hitelkártyám... Ahogy ott álltam magyar idő szerint hajnali kettőkor a belvárosi szálloda barátságtalan, elhasznált, tűzfalra néző szobájában, ahogy a lassan beköszöntő este szürke fényei egyre rondábbra festették az ízléstelen, barna műselyem ágytakarót, semmi mást nem szerettem volna, csak azonnal otthon teremni.

Otthon, a szép tárgyaim között, a tiszta és pedáns környezetben, ami elég bohém, hogy ne legyen unalmas, de elég rendszerezett, hogy csak a magam menthetetlen szertelensége okozhasson menetrend szerinti katasztrófahelyzeteket. Ilyen vagyok. Ha van elég illatos bugyi a bőröndben, homeopata krém az arcomra, és belátható időn belül hozzájutok egy kiadós masszázshoz, bármilyen akadállyal megbirkózom. Más esetleg a városhatárig sétál ilyen határozott magabiztossággal, én kontinensek között röpködöm új és új, mások szerint megvalósíthatatlan tervekkel a fejemben.... Tudtam, hogy már túl késő. Másnap nyakamba veszem a várost, felkutatom a leendő irodánkat, felveszem az új munkatársakat és helytállok... Helytállok megint, ki tudja hányadszor.... Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy ez a falat még az én torkomon is majdnem fennakad…

hajnal

Megint olyan hajnal van. Olyan, amikor nem lehet aludni, mert lázas nyugtalanság izzik bennem, nem tudom, mi pontosan, de kilök az ágyból, ki a takaró és a párnák közül, hogy vacogó talpakkal botladozzam át ebbe a másik, rejtélyes, hajnali világba.

A Király utca különleges hely. Most éppen egy magatehetetlen részeg támasztja az ablakom alatti játszótér kerítését. Talpa tétován tapogatja az utcaköveket, billegő bizonytalansággal tápászkodik fel újra és újra - órák óta csinálhatja ezt, néha maga alá piszkít, de agyát túl vastag köd burkolja: mire az idegpályákon fejéből eljutna tagjaihoz az utasítás, hirtelen új, jobbnak tűnő koreográfia gondolata támad, és a fura tánc megint kezdődik elölről. Tökéletes kiszolgáltatottságában van valami elengedettség, de ez, ugye, nem az, amiről a buddhisták beszélnek? Ezzel a gondolattal lépek el az ablaktól, a harmadik emelet biztonságos magasságából figyelem a lenti, mocskos világot.

Reggel jönnek majd a takarítógépek és a vizes kefék minden szennyet láthatatlanná tesznek. A konyha felé menet felkapcsolom a parkettázott előszoba lámpáit, elégedetten simítja szemem végig otthonom minden díszletét, a bástyafalakat, amik közé naponta visszahúzódom. Most tisztaság és rend van körülöttem, ahogy belül is.

Néhány napja erőt vettem magamon, és nekiláttam a hónapok óta egymásra rakodó zűrzavarnak. Mostani eszméléseim egyike, hogy a környezet tényleg tökéletes tükörképe a bensőnknek. Péter bevonulása után hónapokig nem tudtam rászánni magam a rendrakásra. Ruhahalmok, mosatlan edények, könyvek, jegyzetek tengerében minden este fáradtan törtem utat az ágyamig, sokszor fogmosás nélkül kapcsoltam le a villanyt, és reméltem, hogy a rémálmok ezúttal majd távol maradnak. De a démonok rendre meglátogattak, néha komolyan féltem egyedül: gyertyát égettem, sós vízzel padlót mostam, hangosan, összeszorított kézzel könyörögtem, de dolguk volt még velem, és nem tágítottak. Kezdett beszűkülni a tudatom, kezdtek nem érdekelni a dolgok, kezdett ez a tökéletes érdektelenség rám telepedni. Aztán egyik reggel levettem a nappali falát hatszáz napja uraló fényképet a falról. Péter az, három évesen, rózsás arccal, tiszta, ártatlan tekintettel néz a lencsébe, nem régen ébredt, pizsamában fotózták le, szinte biztos, hogy Zoli nagybátyám.

Ha akkor valaki filmet mutat Péternek a jövőjéről, visszafordul az úton? Sosem tudom meg...

másság

Itt, a mindennapokban a "másság" hétköznapibb megnyilvánulásaival találkozunk, és ritkán kell olyan nagy dolgokban színt vallanunk, mint, hogy megosztanánk-e mindenünk egy koldussal, bújtatnánk-e politikai menekülteket, és mit szólnánk ahhoz, ha gyermekünk egy szép napon elénk állna és bejelentené, hogy homoszexuális. Ilyen helyzetekkel ritkán, vagy egyáltalán nem szembesülünk, és ezért aztán öntudatosan és nagy meggyőződéssel hangoztatjuk, hogy mi a helyes, és mi nem. De valóban segítenénk, oltalmat adnánk és elfogadnánk ítélkezés nélkül?

A másság elfogadásáról jutott eszembe. A mostani POSZT-on történt. Délelőtt volt, folyt a szokásos szakmai beszélgetés. Az előző esti előadást, Eszenyi rendezését (Tracy Letts Augusztus Oklahomában) taglalták éppen. Végig érezhető volt egyfajta feszültség kritikusok és a rendező között. Mi nem láttuk a darabot, ezért nem érthettük, mi a baj. Aztán egyszer csak felállt egy fiatal fiú. Kialvatlan, újra, vagy még mindig részeg volt, ébren tölthette az egész éjszakát. Nem volt ebben semmi különös, a POSZT rendre így zajlik. Napközben értékelők, formális beszélgetések, este előadások, amiket aztán hajnalig tartó kocsmázások követnek. Premierekről, életről, a világ négy sarkáról. De ez a fiú más volt. Ott állt, borgőzös tekintettel, mosdatlanul, gyűrött ruhában, alig forgó nyelvvel, és mondani akart valamit.

Láthatóan ismerték, szerették és nagyra tartották őt. Csendben csitítgatták minden kirohanásánál. Mert, amit mondott kemény, érdes és kíméletlen volt. Megkérdezte a kritikusokat, hogy vajon miért kerülgetik olyan pipiskedve a forró kását, és miért nem mondják ki végre, hogy úgy ahogy van, szar az előadás! Mondott még nagyon sok mindent. Senki nem vágott a szavába, mert mást gondolt, másképpen látott valamit. Csak akkor vétóztak, amikor nagyon csúnyán beszélt, vagy szavába vágott a válaszadónak. Nagyon jó volt ezt látni. Mármint azt, hogy Eszenyi nem sértődik meg, csak elmeséli, hogy ő hogyan gondolja, hogy mit akart ő mondani, és kérte a srácot, mondja el ő is, mivel nem ért egyet pontosan. így telt el az a pécsi délelőtt. Aztán, órák múlva, mindenki csendben felállt, és ment a dolgára, hogy tegye, amit az élet kiosztott neki...

szindbád

… Szóval beszélgetünk a kiadóval (régi vágású, reneszánsz ember), és minden egyéb mellett szóba kerül az irodalom is. A történetemet akkor érted majd igazán, ha azt is elmondom, hogy Krúdy Szindbádja nagy-nagy kedvencem. Ahogy pedig Huszárik azt filmre vitte, ahogy Dajka és Latinovits játszanak benne, az olyan, ami vasárnap délutáni mozikhoz illik, puha takaró, bor és kandallótűz, ropogó fahasábok mellé. Mert senki nem beszél úgy az aranysárga húslevesről, meg arról, hogy hogyan kell kiütni a forró pirítósra a velőt, mint Szindbád. És senki más nem tudja úgy a melléhez illeszteni, és olyan aprólékos gonddal eligazgatni a damasztszalvétát - mintha legalábbis úrvacsorára készülődne - mint azok a régi emberek.

Szóval, ez a kiadó, a reneszánsz ember egyszer csak leemel a polcról egy Kemény Gábor-tanulmányt, ami Krúdy Gyula stílusát boncolgatja a Szindbádon keresztül. „Ajándék!” - mondja, pedig alig ismer, egyszer-kétszer tárgyaltunk csak üzletről. Kezembe adja, és azt mondja - "Kegyed ezt itt szeretni fogja!" Mondanom sem kell, alig vártam, hogy végezzünk, kívül legyek végre az épületből, és bevehessem magam a kedvenc, király utcai kávéházamba. Rohanós ez a mai nap is, de egy komótos kávé az muszáj, az majd megágyaz a délutáni munkának.


Megérkezik a gőzölgő kávé, a meleg túrós bukta, morzsolgatom még egy kicsit a könyv lapjait, aztán találomra felütöm, ott, ahol megadja magát. Előre örülök a rám váró utazásnak…


Megdöbbentem azon, ami visszanézett rám a könyvből. Nincsenek véletlenek, tudom. Te is mondtad egyszer. A telefonunk után az autóban persze gondolkodtam a beszélgetésünkről. Arról, hogy "nincs baj, csak..." És most iderakja valami ezeket a sorokat elém. Tökéletes leírása annak, amin gondolkodom napok óta, a hangulatnak, ami a fejemben mocorgott, mikor végül felhívtalak. Meg persze annak, amivel nap, mint nap szembesülök: mennyire nem illek ide, nincs igazi helyem ebben a világban.


"De jó lett volna akkor élni, amikor a húsvéti reggelnek olyan illata volt, mint a fiatal nők hajának. De jó lett volna akkoriban Pesten járni, amikor valódi krinolinban repült a dáma, a szerelmesek nyugodtan bíztak az időben s évekig epekedtek az első csókért, senki nem sietett, csak a lóvasút, a tavaszi séta nagy élmény volt és esténkint mindenkinek volt ideje a hold állását megfigyelni.

De jó lett volna farsangban maszkabálra járni a régi redoutbtba, Patikáriussal muzsikáltatni, Nagy Ignác beszélyein repülni, Vörösmarty urat személyesen ismerni és valóban ábrándosan tölteni az életet, mint az emlékkönyvbe írtuk.

De jó lett volna a régi, boldog, békés és naiv Magyarországban éldegélni és forsponton utazni húsvétkor tavasz-zöld mezőkön. És manapság csak néha visszatérni, körülnézni e felfordulásban, a nagy szélfúvás elől megnyugodva visszahúzódni a sírbolt vasajtaja mögé."

/Krúdy Gyula: Gordonkázás/

bogárélet

lassan leszállt az este. Szürke, megkopott fények lapultak a bérházak szegletén, kacskaringós, szűk utcák torkában. A város nappali, lüktető zajai egyre puhábbá, tompábbá és lassabbá lettek. Rövid, csoszogó neszek, lassú léptek, óvatos motoszkálás hallatszott innen-onnan. Az éjszakai városlakók, mint kemény hátú bogarak bújtak elő rejtekhelyeikről, a nappaliak előtt ismeretlen odúkból kémlelődtek, lesték, idő van-e már.  Állatok még nem, de már emberek sem voltak. Jelleg, akarat és cél nélküli lények, a köztes állapot kilátástalanságában vergődve, akik jó ideje elvesztett arcukat koszos rongyaik mögé rejtették, beesett szemgödreikből megtört, tompa fény villant elő. Hajdani arcuk foltjait az utcai élet beszédes sebei borították, ütések, rúgások megszáradt vérű emlékei, ételért, szélárnyékos fekhelyért, emlékekben halványan élő méltóságért vívott csaták lenyomatai. Régen elfelejtették, honnan és mikor indultak, de azt pontosan tudták, sehová sem tartanak. Ahol ők kiszálltak, ott retúrjegy már nem volt kapható. Zsebeikben régen nem irataikat, hanem a földalatti élet kellékeit hurcolták, elhagyott lakások ajtajait nyitó vasdarabot, kukából túrt, rosszízű kenyérvéget, elgörbült konzervnyitót. Ez a néhány óra volt az ő idejük, ekkor kellett mindent elintézni, amit a nappali utcák szereplői látni nem szerettek. Reggel hat körül indultak útjukra a takarítók, s ha az éjszaka lakói nem akarták, hogy a vizes, durva súrolókefék őket is lemossák az út burkolatáról, még időben vissza kellett húzódniuk az utcakövek alá.
Mocsok és szenny, remény és öröm, hit és kilátástalanság jól megfértek itt egymással, csak egy-egy idősík, néhány centiméter húzódott közöttük, s ha a kegyetlen játék karmestere nem volt kellően körültekintő, könnyen egymásba csúsztak, néhány percnyi, alig érzékelhető fennakadást okozva. Újabb emberek kerültek akkor süllyesztőbe, kezdték meg a bogáréletet, próbáltak beilleszkedni a kegyetlen és kíméletlen, rés nélküli hierarchiába. Bankigazgató, tanár, óvodapedagógus, egykori eminens diák, alkoholista bíró, szépreményű színésznő – volt itt mindenféle alak, s ha a téli éjszakák a szokottnál is hidegebbek voltak, hihetetlen, meseszerű történetek sorjáztak az aluljárók mocskos fekhelyei között.
Voltak aztán a bátrak, a reménykedők, akik nappalra is maradtak, és, ha árnyékként is, de részt vettek még a nappali világ életében. Szemétgyűjtők mellett, közlekedési lámpáknál fordultak elő, kimustrált telefonfülkék mélyén, bontásra ítélt, üres épületekben húzták meg magukat. Leszegett fejjel, üres tekintettel jártak a szerencsések között, azok között, akik még odaát, a mátrix túlsó végében voltak. Idő kérdése csupán, sokuk ezt vallotta, elég egyetlen elhibázott lépés, átgondolatlan döntés, rossz szó, vissza nem küldött hivatalos levél, és az „odaát” szilárdnak tűnő talaja hirtelen mély és örvénylő iszaptengerré, mohó mocsárrá változik. Feneketlen éhes mocsár, ami naponta szedi mit sem sejtő, jobb sorsa érdemes áldozatait.