Hemera Annette

Írások I. • Írások II.

"Meglesz ez!", dörmögte mindig vasmarkú trénerem, mikor késő este, véres vízhólyagokkal a tenyeremen, ázott ruhában, holtfáradtan, aznap már századszor parancsolt vissza néhány századmásodpercért a hajóba, duzzogó hátú, mindig mást, másképpen gondoló tizenévest. Akkor csak betört, mint egy kutyakölyköt, az ezrediket a kezei között, bozontos, szigorú szemöldöke, busa homloka nem kért a véleményemből, viszont látta helyettem is a jövőt: milyen hálás vagyok neki most már, szeretetté, tiszteletté nemesedett az akkor majd szétrobbantó ellenkezés indulata bennem…

emlékek

Régi, boldog filmeket vetítek a gyereknek. Távoli, hihetetlen történetekkel dajkálom elalvás előtt. Arról mesélek, hogy volt idő, amikor mi ketten órákon át, békés, földöntúli boldogságban beszélgettünk a reggelik mellett. Elmúlt, boldog idők, amikor az élet problémáiról két érinthetetlen, minden rossz és baj fölött álló bölcs filozófusként, más emberek érthetetlen nyűgeit pusztán elméleti problémaként, vasárnapi matinék egzotikus témájaként feszegettük csupán.

Azt mondja, akkor még nagyon kicsike lehetett, mert csak halványan dereng néhány érzés, kép, illat, és különben is, a zabpelyhet ki nem állja! Szétvetett lábakkal, hanyagul heverész a párnák között, úgy tesz, mintha annyira nem is figyelne, de a legszebb részeket újra és újra elismételteti, ilyenkor feltartott, apró mutatóujjával, határozott szüneteket parancsol, örökmozgó szájacskája, orra megdermed és párás gombszemeit valahol a háztetőkön túl,az égbolt fekete gyapjára függeszti.

szeretet

Biztosan ismered azt a buta kis tanmesét a kommunikáció fontosságáról. Az öreg, de annál szerelmesebb házaspárról, akik ezredik házassági évfordulójukon ki tudja, hányadszor táncolják el a kötelező esti kűrt. A nászéjszaka óta minden áldott este a férj hátára veszi feleségét és körbejárja vele a szobát. „Sót vegyenek, sót vegyenek!” – kiabálja. (Így akarhatták annak idején oldani a legelső közös éjszaka pironkodó zavarát…) Aztán most is, mint annyiszor, kimerülten összerogynak, hogy végül  jót nevessenek a mókán.

Látszólag legalábbis. Merthogy az egyiknél talán csak a másik utálja jobban a gyermeteg játékot. Az embernek mindig is gyengék voltak az izmai, a megtermett asszonyság egyre nehezebben kapaszkodik fel az öreg hátára. Mégis megteszik a másik kedvéért, minden áldott este. Mert abban a hitben élnek egymás mellett már évtizedek óta, hogy a másik rajong a játékért. Épp’ csak nem akarták megbántani egymást azon a zavart és tébláboló, szemlesütős első éjszakán. Ha szereti, hát szereti! S ha így van, miért ne tennék meg érte?! Nem tisztáztak valamit és azt hurcolják azóta is, évtizedek óta…

Nem nevezném magam tipikus fióklakónak. Ha választhatok, sokkal inkább húzódom meg meleg, otthonos zsebekben – bármilyen státuszban. Vagyok, beszélgetek, töltök időt emberekkel, akikkel jó az időt eltölteni.  Alapvetően – s ez biztosan megátalkodott hedonizmusomból fakad – hiszek a reinkarnációban. Abban, hogy végül úgyis minden megérkezik, minden a miénk lehet. Ha nem ebben az életben, akkor majd a következőben. Ki kell csak érdemelni, várni türelmesen. De azt is vallom, hogy ami van, azt meg kell élni igazán, rendesen. Őszintén. Mindent megélni, amivel nem bántunk mást, amivel nem hágunk át alapvető, fontos, belénk égetett értékrendeken.

Bármikor beszéltünk, találkoztunk, olyan érzésem volt, túl messzire megyek, megbántalak, hogy aztán te ismét menedéket keress a barikádjaid mögött. Visszabújj, bezárkózz lelked titkos, biztonságot nyújtó fiókjaiba. Ezért nem erőltetem a dolgot. Ha fiók, hát fiók. Nem kell mindig nyerni!

megérkezés

Egy bölcs barátnőm mondta egyszer, hogy az igazi kőfejtés akkor kezdődik, mikor két szerelmes elhatározza, hogy közös útra lép. Jó esetben sár helyett gyémántra lelnek, de a bizonyosság majd csak száz év múlva, hajlott korukban érkezik meg, észrevétlen melléjük telepszik a kopott pamlagra és nem mozdul többé. Szájuk sarkában alig észrevehető mosoly dereng fel, szemükben a mindentudás mélysége, szívükben langy nyugalom és nem beszélnek már, mert nem kell kimondani, amire mindketten egyszerre döbbennek rá.

budapest

... sejtem én, mire gondolnak azok, akik a nagyvárosok lakhatatlanságáról beszélnek…

Mégis, tegnap, ahogy hazafelé vezettem az éjszakai városon, megint rácsodálkoztam, mennyi gyönyörű arca van az öreg hölgynek. Persze, kicsit viseltes, egyre több a mély árok az arcán, évről évre több púderre van szükség, hogy elkendőzze azt a sok tapasztalatot, de ilyenkor, amikor eső után magára ölti ragyogó gyöngysorait, hogy úgy kellesse magát a Duna vízében, nekem mindig kicsit gyorsabb lesz a pulzusom.

Aztán persze vannak rosszabb napjai, amikor a felhők előnytelen árkokat rajzolnak az arcára, amikor napok óta talpon van és fáradtabb, megviseltebb a kelleténél. És persze másképpen fest testközelből, és másképpen a képeslapokon, amikor szép ruhát és kedves mosolyt ölt a teleobjektív kedvéért…

anya

Ma otthon voltam anyáéknál, és a délutáni szieszta családi fényképek nézegetésével telt. Ezek mindig jeles alkalmak nálunk, megsárgult, porszagú dobozokból szamárfüles, főleg fekete-fehér képeket szedegetünk elő, sokat nevetünk, ezerszer hallott, megunhatatlan történeteket mesélünk el, ki tudja hányadszor.  De amióta nagyapa meghalt, és Péter sincs velünk, egy-egy képnél kicsit nagyobbakat hallgatunk, és anya mind gyakrabban menti ki magát, hogy valami halaszthatatlan tennivalónak nézzen utána a konyhában. Amikor aztán megint visszaül közénk, az ujjaimmal ki tudnám tapintani az új árkot az arcán, valaki kapkodva keres egy vidám történetet, és úgy teszünk, mintha csak az esti lámpafény törne olyan furcsán anya szemében...

ugrás a mélybe

Tíz-tizenkét éves lehettem, amikor ez a dolog megesett velem. A történet jobb megértéséhez tudnod kell, hogy bátyám révén inkább fiúkkal lógtam, köztük nőttem fel.

A teret, ahol suli után naponta összejöttünk, egy napon hatalmas házgyári betonelemekkel zsúfolták tele. Ahogy emlékszem, legalább kétemeletnyi magasságban tornyosultak egymáson, és mi napokig barátságtalan ámulattal méregettük a félelmetes építményeket. Valami lakótelep építéséhez készülődtek a környéken, ahhoz vonultak fel az építők.

Pöttöm gyerekekként, mint bevehetetlen várakat úgy mustráltuk a hatalmas monstrumokat, és sehogy nem tudtunk megbarátkozni a gondolattal, hogy kiszorultunk a grundról, amit évek óta egyedül mi bitoroltunk. Muszáj volt magunkévá tennünk őket, és a fiúk hamarosan konkrét tervvel álltak elő. Másszunk fel a tornyok tetejére és ugráljunk át egyikről a másikra! Ez volt a terv. Persze engem sem kellett
sokáig győzködni, mint egy kismacska kapaszkodtam a fiúk után. Igen ám, de a torony tetejére érve félelmetes kép fogadott bennünket. Egy-egy építmény között hatalmas távolságok voltak (most már persze kicsinek tűnnének), és nekem ott fenn hirtelen inamba szállt a bátorság.  Mi lesz, ha mégsem tudok elég nagyot ugrani? Mi lesz, ha leesem? Nekifutni nem nagyon lehetett, ahhoz nem volt elég széles az építmény. Ott tépelődtem a magasban, a többiek már régen átugrottak, és a másik oldalról kiabáltak át hozzám. „Ugorj, ugorj végre! Meg tudod csinálni!” Nem tudom féltem-e valaha jobban, mint azokban a percekben. Hatalmas dilemma volt! Ha nem ugrom, sose tudom meg, hogy képes vagyok-e ilyesmire. Ha ugrom, talán leesem és össze is törhetem magam. Úgy éreztem, órák óta állok ott. Kicsinek, törékenynek, magatehetetlennek és bizonytalannak éreztem magam. Annyira vágytam az ismeretlent meghódítani, annyira szerettem volna megtapasztalni azt, amit azelőtt soha nem éltem át.

Tudni akartam a határaimat, fel akartam mérni, mire vagyok képes, hogy mennyit érek. De féltem is, iszonyúan féltem az ismeretlentől. Végül mégis elszántam magam. És leestem.

Amikor kinyitottam a szemem, vagy tíz riadt szempár szegeződött az arcomba, és tíz gyerek sóhajtott fel kórusban. Aztán percekig tapogatták minden csontomat, és legalább százszor kellett elismételnem, hogy nincs bajom, hogy egyben vagyok…

Azóta is ugrom minden alkalommal. Néha leesem, és a mélyben találom magam. De legalább tudom, hogy megpróbáltam, hogy megnéztem, mi van a másik oldalon. Ez persze leginkább habitus kérdése. Nekem így jó. Mert a megtapasztalás, még ha kudarcokkal is teli, nekem sokkal többet ér, mint az eseménytelenség, vagy az állandóan ismételgetett. Nincsenek garanciák. Nem tudhatjuk, mi fog történni, hogy pontosan mi vár odaát. Végtére is, miért járjuk az utat? A végcélért, vagy inkább azért, amit majd az úton tapasztalunk?

hűtlenek

…A hűtlenkedők sosem látnak tisztán, és az ő állapotukban ez szinte érthető is és természetes. Aki odaát van, az nem is értheti! Miért is lenne képes tisztán gondolkodni?! Az majd később jön, amikor visszatér. Akkor már késő lesz. Akkor már képtelenség lesz visszaforgatni az idő kerekét, összeilleszteni szétroncsolt szíveket, visszafesteni gyermekarcokról könnyel lemart mosolyt, lelkekbe visszalopni fojtott hangú vitákkal kilúgozott gyermeki, ártatlan, töretlen hitű békét, feltétel nélküli ősbizalmat. A hűtlenkedők gyerekei, az orgonasípok ekkor lesznek majd erőszakkal felnőtté válásra kényszerítve. Ekkor öregednek éveket néhány óra, néhány nap leforgása alatt. A hűtlenből talán vasárnapi szülő, belőlük vasárnapi gyerekek lesznek, akik egész életükön átösszeszorított, makacs ajkak mögött rejtegetik rút titkukat…

Ez az ez az egyik lehetséges verzió, egyik lehetséges végkifejlete a hűtlenek történetének. Egy a millió közül. Sokan kisgyermekként, csecsemőként élik át, szüleik órákra hagyják egyedül őket, hogy kimarakodják életük romjai, készülő elválásuk fölött magukat. Beszélni még nem tudnak, ezért fuldokolva, sírva köpködik ki magukból a még szavakká formálni, kimondani nem tudott, boldogtalan, vádló érveket.

Aztán lesznek belőlük, ki tudja, milyen felnőttek. Lesznek belőlük, ki tudja, milyen emberek és szülők...