![]() | ||
Méhész Zsuzsanna Budapesten születtem 1978-ban, de a mai napig Monoron élek. | ||
| ·•· | ||
Egy szál cigaretta | ||
| ·•· | ||
| ||
Valami | ||
| ||
| ·•· | ||
Versek 2007 -ből | ||
Véreres szemekkel ébred az érzelem | ||
Térden állva Térden állva kértem az eget – legyen. | ||
Játék Nézem a tested: szép. | ||
M Merre jár a szél | ||
Apám Nem mehetsz, mert nem engedlek! | ||
Láz és fájdalom Izzadságtól nedves trikóm alatt fájdalmasan hegyes mellbimbók. De nem is Rád gondolok, csak a testedre,
| ||
| ·•· | ||
Kispesti történet Az öreg Zoli bácsi ezen a napon, szeptember 24-én töltötötte be századik életévét. Igazán erős, szellemi képességei teljes birtokában lévő tisztes öregúr volt. Zoli bácsiék öten voltak testvérek, közülük hármukat már évekkel ezelőtt eltemetett, de kedvenc kishúga tavasszal megünnepelte a kilencvenhetet. Zoli bácsi reggel megfürdött apró fürdőszobájában, lassan, gondosan felöltözött, tiszta fehérneműt és öltönyt vett, nyakkendőt kötött és botjára támasztott tenyérrel, az ágyon ülve várt 11 óra óta. Türelmes ember volt, ebben a korban már minden lassabban történik: az erek lassabban szállítják a vért, az agynak több időre van szüksége, amíg értelmez egy információt és a kéz is lassabban éri el a vizespoharat. Megtanulta, hogy nem szabad siettetni azokat a dolgokat, aminek megtételéhez már nem úgy alkalmazkodik a test, ahogyan korábban. Soha nem dühöngött, ha elbotlott, vagy nem érte el ültéből a lábast, csak sóhajtott és lelassítva vágyait újra kezdte a műveletet. Néha órákat töltött el azzal, hogy belülről megfigyelje (mintha rejtőzködne egy csipkebokor mögött) milyen, ha egy korábban öntudatlan mozdulatot most percekig, hosszú percekig tartó kitartó koncentráció eredményeként tud csak megtenni. Gyakran hangosan felnevetett ilyenkor, milyen nevetséges is az ember! Most viszont nem nevetett, feszült figyelemmel hallgatta az idő múlását, melyhez a falióra zenélt neki, hallgatózott és várt türelmesen. Kiterjedt családi köréből sokan eljöttek ünnepelni őt, délután érkeztek, még világos volt. Az ölelések, puszik között ült és várt kitartóan. Később még a polgármester is becsöngetett a kispesti kis lakásba. A polgármester fess, egyenes hátú úriember volt, oklevelet és virágot hozott, a rokonok pedig könnyekig meghatottan húzták ki magukat büszkeségükben a háttérben. Zoli bácsi a széken ülve figyelte a zajongókat, egymással régen találkozott testvérek, unokatestvérek, sosem látott nagybácsik ismerték meg a rokon-gyerekeket. A gyerekek pedig kipirulva az izgalomtól játszottak a földön ülve, egymást túlharsogva. Végignézett a piciny lakásban összegyűlt népes társaságon és szíve összeszorult. Mindenki eljött. Mindenki, csak ő nem. Az én kedves, Judit húgom, a nyílt szívű, tiszta szemű, kedves szavú húgom. Nem szólt senkinek, csak finom, udvarias mosollyal az arcán nézte őket, a sok ismeretlen rokont, megannyi ismerős idegen. Nagyobbik lánya, Kati maradt legtovább, őt nem várta a család otthon, nem volt még férje sem. Elpakolt mindent, elmosogatta a poharakat, tányérokat, helyére tolta a székeket, és hűtőbe tette a megmaradt ételt. – Apuka, a tortát majd egye meg, és a franciasalátát és kaszinótojást is letakartam és betettem a felső polcra, hogy könnyen elérje. Az öreget nem érdekelte a torta, a saláta, amiről azt sem tudta, milyen. Ábrándos szemei előtt csak húgát látta, az ő nevető, fehér ruhás húgát, ahogy a vidéki ház előtt a legmelegebb augusztusban kint táncol széttárt karokkal a záporesőben. Szinte érezte fogai között a mezítlábas cigaretta ízét, majdnem köpött is egyet, de idejében ráeszmélt, hogy műfogsora alighanem elrepülne egy ilyen mozdulatra. Kati is elment, homlokára szomorú, de szeretetteljes csókot lehelt és halkan betette maga mögött az ajtót. Zoli bácsi csendben levetkőzött és azonnal elaludt. Két eseménytelenül eltelt nappal később az öreg új érzésekre ébredt. Türelme, gondos beletörődése elillant, helyébe harcias (de öreges) tettrekészség lépett. Korán kelt, ahogy szokott, tiszta fehérneműt, öltönyt vett újra, nyakkendőt kötött és botjára támaszkodva felállt. Zsebébe pénztárcát csúsztatott, orrára szemüveget tolt és céltudatos lendülettel az ajtón kilépett a napsütésbe. Három megállót tett meg a villamossal, a harmadiknál leszállt. Még emlékezett az irányra a buszmegállóhoz. Sokat várt, de a végül megérkező busz bő egy óra alatt elvitte oda, ahova menni akart, ahol napok óta lenni akart, vágya, álma, szíve húzta, vitte. Végre ott állt a kopott kerítés előtt és benyúlt a reteszért, ami a kaput csukva tartotta. Lehajolt a kiskutyához, aki a lábához kucorodott intenzív farkcsóválással kísérve. Az egész teste reszketett, ahogy ezt a rég nem látott öreget felismerte. A házba benyitva megcsapta elsilányodott orrának érzékelőit a szag. Hangosan szólította Juditot néhányszor és félve lépett be a szobaajtón. Judit hosszú, hófehér haja a párnán szétterült, szeme fénytelenül nézett az ajtó felé, vaksin. Takarója félrecsúszott, kilátszott vastag hálóngének mintázata. Hideg volt bent. Szája élettelenül, megfagyva, egyetlen fél-fintorba merevedve, szárazon jelezte arcát. A szem picit mozdult, a száj sarka megrándult. Tudta, hogy valami baj van, a húga beteg. De nem halt meg, még nem. Megszorította elgyengült kezét és a telefonhoz ment. Amíg a mentőket várták csak ült és nézte a húgát. Milyen más, mint ahogy emlékeiben él, milyen más és mégis mennyire ő maga még most is. A lány hosszú, fekete hajával, mosolygó arcában két ragyogó szemével. Régen látta, fél éve talán, de sosem így emlékezett rá, sosem öregen. Látta maga előtt, ahogy olvas a kertben, a fa alatt, vagy a domboldalon a fűben fekve, hallotta, ahogy kiabálva tereli a juhokat hazafelé. Látta a hajnali párában kötényéből magot szórni, és a nevetését, az ő guruló, csilingelő nevetését. Amíg a mentő megérkezett Zoli bácsi minden képi emlékét levetítette magának, magában, amit Juditról őrzött. Mielőtt eltolták mellőle, Judit keze lassan, alig észrevehetően megszorította az övét. Mintha csak azt mondta volna: köszönöm, most már én is emlékszem. | ||
| ·•· | ||
Ősz a parkban Hajnali pára ül a fák ágain, a leveleken,
|