Méhész Zsuzsa

Méhész Zsuzsanna

Budapesten születtem 1978-ban, de a mai napig Monoron élek.
A Huba utcai Vendéglátóipari Szakközépiskolában érettségiztem, majd 2001-ben a KVIF-en szereztem közgazdász-, 2005-ben pedig Gödöllőn, a Szent István Egyetemen egyetemi szakközgazdász diplomát.

Humán erőforrás szakemberként dolgozom egy multinacionális nagyvállalatnál, amely az első munkahelyem. Szeretem a változatos, lendületes munkakörülményeket, a kihívást, de mindemellett fontos a stabilitás is. Itt mindkettőt megtaláltam.  

Szabadidőmet legszívesebben unokahúgommal töltöm, olvasok, sportolok, a barátaimmal vagyok, és amikor csak tehetem, utazom. Titkos vágyam, „életcélom” eljutni a Föld minden egyes országába.

A hiteles íráshoz mindenekelőtt élettapasztalat kell. Nos, igyekszem e szerint élni az életemet.
Az emberekre, a körülöttem élőkre való odafigyelés számomra nem tanult dolog: ezt hoztam magammal a szülői házból útravalóként. Amit keresek, barátban, utcákon, könyvekben, versekben, hidakon, úton- útfélen: a szeretet.

Mások megértése mindenekfelett, azaz önmagam megismerése.

·•·


Egy szál cigaretta

Volt már úgy, hogy azt érezted, hogy egyetlen szál cigaretta szimbolizálja az életedet? Persze az egész csak egy kétségbeesett pillanatig van így, mégis sokáig érzed az ízét, a gondolatokat, amik akkor átsuhantak rajtad, az érzést, amit akkor ott éreztél egy végtelennek tűnő cigaretta erejéig.

Állsz egy teraszon, a párkányon még kézzel fogható nyomai a dobozszám elszívott cigarettáknak, hamu és pohárlenyomatok hagyták jeleit átsírt éjszakáknak, hidegben töltött óráknak és napsütésben szorongó, holnaptól rettegő nappaloknak.
Mögötted még meleg a szoba, de már üresen konganak a falak, a bútorok úton vannak a jövődbe, de leginkább vissza a múltadba, ahol még nem voltak jelen, de a jövőben már részei lesznek; a saját dolgaid, a ruháid, a közösen vett poharak rád eső része, az együttélésre szánt apró dolgok, mind dobozokban a kocsiban várnak rád. A cigaretta már félig leégett és kétségbeesetten nézel a még ép felére, és azt kívánod, hogy minél tovább tartson: hátha történik valami, ami megállítja a folyamatot, ami a szétköltözést csak rossz álommá teszi, vagy legalább feloldja a rettegést a jövőtől, vagy éppen elmúlasztja a fájdalmat, a búcsúzás lehetetlenségét megvalósíthatóvá teszi és sikerül kimondani, hogy „elmúlt, elmegyek, viszlát”.
Lemondóan nézed a párkányon a múltat, érzed minden illatát és hangját is hallod az éjszakának, amikor először AZT mondta, amikor egész éjjel ültél itt és nézted ugyanezeket a házakat szemben, de valahogy mégsem ugyanezeket, a vár már akkor is ott állt, és azelőtt is sok száz évvel, hallott és látott már sok hasonlót és korábban sem tudott segíteni.
Éppen egy slukknyi van már csak ebből a kapcsolatból, ebből az együttélésből, ez az utolsó pillanata annak az emléknek ami még elvitathatatlanul ide tartozik, ez most még jelen, de mindenképpen itt marad, utolsó rossz lehellete ennek a történetnek.

És kész, vége, már csak a füstszűrő sárgállik és a hamutartóba nyomod a csikket. Megfordulsz, bezárod az ajtót, elhúzod a függönyt és egy utolsó pillantást vetsz a koszos szőnyegre és az ittmaradó részekre, mindez egy teljesen más világban egy teljesen más résszel együtt szinte valószerűtlen egészet alkottak. Csendben búcsút mondasz az életnek, amit szerettél és kilépsz az ajtón. Kattan a zár, lakat kulcsolódik a múltra, az érzelmek emlékké lesznek, mert már nem élsz bennük, határozott és kategórikus vége szakadt mindennek.


·•·


És akkor

És akkor hittem és akartam és mentem
És tudtam és kapartam és tettem
És volt jó is és rossz is és nevettem
És voltam így is és úgy is és meztelen

És most így van és tudom már tényleg
És kell már és jobb is hogy így lett
És teszem és veszek és élvezem
És iszom és kellek és jó nekem


Valami

Az jutott eszembe
ha eszembe jutna valami
lenne-e valaki
akinek eszébe jutna rólam valami



Magány

Meztelen mellem mikor először láttad,
fogaddal, kezeddel megkívántad.
Sebeimet kívül hordom,
így a lelkemmel nincs sok gondod.

Ha kérdeznéd elmondanám,
nekem sem Te vagy a világ,
de lemerülök újra benned,
hogy ajkaimmal újrakezdjem

minden egyes szakadásunk.
Nem kell nekem sem a véred,
de örömeim becsempészem
minden hangos sóhajodba.


·•·

Versek 2007 -ből


Üresség és őrület

Véreres szemekkel ébred az érzelem
Kialvatlan testben már megint idegen.
Szótlanul veszi magára a megszokott ruhát
És elnyomja az újra vágyát.

Cukormázba forgatott érintések és szavak
Boldogságnak álcázott hűvös falak.
Féllábú élvezetben vergődő őrület
Mindegy már, talán még jó is lehet.

Ha jönne mennék. Ha hívna jönnék.
Ha kérne tenném. Ha akarná én is kérném.
Ha vágyna vágynék. Ha inna vinném.
Ha enne főznék. Itt csak üresség.



Térden állva

Térden állva kértem az eget – legyen.
Térden állva kértelek téged – ne menj.
Térden állva könyörögtem – gyere!
Térden állva sírtam – ne tedd!

Térden álltam – kinevettél.
Térden álltam – nem emeltél.
Térden álltam – összeestem.
Térden álltam – megfeküdtem.

Fektemben már nem kerestél
Fektemben csak elkerültél
Fektemből, ha térdre állok
Az leszel végre, akit látok.



Játék

Nézem a tested: szép.
Izmok és erek néhol: kék.
Van kezed és lábad és feneked,
Megfogom: tényleg minden eleven.



M

Merre jár a szél
mikor nem hallom
a hangját?
Mikor kel a nap
ha nem látjuk
az arcát?
Nem kell, hogy
fogjam
a kezed,
ahhoz, hogy
tudjam,
hogy remeg.



Apám

Nem mehetsz, mert nem engedlek!
Itt vagy velem, el ne engedj!
Tudom, hívnak, de te csak tettesd,
Maradj még mert kell a lelked.

A lelked kell még, és hogy lássam
Arcod, kezed minden lábad,
Kell hogy legyél és hogy mondjad,
Igen, még mindig az én apám vagy!

Ne feküdj le! Még ne tedd!
Várj velem, vagy fussunk erre, be!
Fontos vagy, még nem bírom ki!
Ne menj, mert még kínoz valami.

Azt akarom mondani… és azt is még..
Ugye, te is akarod hallani? Akkor kérj…
Kérj még időt magadnak,
Ne kelljen itt maradnom, magamra.



Láz és fájdalom

Izzadságtól nedves trikóm alatt fájdalmasan hegyes mellbimbók.
Gyöngyöző homlokom ilyen mikor szeretkezünk.
Mozgásunk kifáraszt, de abbahagyni nem lehet.
Görcsömben fekve Rád gondolok.

De nem is Rád gondolok, csak a testedre,
Testedre a testem alatt, testemre a tested alatt.
Izzadok, szenvedek. A lázgörcs tetőfokán lehanyatlok,
És mint orgazmus után, álomba meredek.


De nem is álomba, inkább ájulatba.
Testem megfeszül, majd elernyed.
Takaróm alatt egyedül vagyok, rád gyújtanék.
De csak lázamat enyhítem.  


·•·


Kispesti történet



Az öreg Zoli bácsi ezen a napon, szeptember 24-én töltötötte be századik életévét. Igazán erős, szellemi képességei teljes birtokában lévő tisztes öregúr volt.


Zoli bácsiék öten voltak testvérek, közülük hármukat már évekkel ezelőtt eltemetett, de kedvenc kishúga tavasszal megünnepelte a kilencvenhetet.


Zoli bácsi reggel megfürdött apró fürdőszobájában, lassan, gondosan felöltözött, tiszta fehérneműt és öltönyt vett, nyakkendőt kötött és botjára támasztott tenyérrel, az ágyon ülve várt 11 óra óta. Türelmes ember volt, ebben a korban már minden lassabban történik: az erek lassabban szállítják a vért, az agynak több időre van szüksége, amíg értelmez egy információt és a kéz is lassabban éri el a vizespoharat. Megtanulta, hogy nem szabad siettetni azokat a dolgokat, aminek megtételéhez már nem úgy alkalmazkodik a test, ahogyan korábban. Soha nem dühöngött, ha elbotlott, vagy nem érte el ültéből a lábast, csak sóhajtott és lelassítva vágyait újra kezdte a műveletet. Néha órákat töltött el azzal, hogy belülről megfigyelje (mintha rejtőzködne egy csipkebokor mögött) milyen, ha egy korábban öntudatlan mozdulatot most percekig, hosszú percekig tartó kitartó koncentráció eredményeként tud csak megtenni. Gyakran hangosan felnevetett ilyenkor, milyen nevetséges is az ember!


Most viszont nem nevetett, feszült figyelemmel hallgatta az idő múlását, melyhez a falióra zenélt neki, hallgatózott és várt türelmesen.


Kiterjedt családi köréből sokan eljöttek ünnepelni őt, délután érkeztek, még világos volt. Az ölelések, puszik között ült és várt kitartóan. Később még a polgármester is becsöngetett a kispesti kis lakásba. A polgármester fess, egyenes hátú úriember volt, oklevelet és virágot hozott, a rokonok pedig könnyekig meghatottan húzták ki magukat büszkeségükben a háttérben. Zoli bácsi a széken ülve figyelte a zajongókat, egymással régen találkozott testvérek, unokatestvérek, sosem látott nagybácsik ismerték meg a rokon-gyerekeket. A gyerekek pedig kipirulva az izgalomtól játszottak a földön ülve, egymást túlharsogva. Végignézett a piciny lakásban összegyűlt népes társaságon és szíve összeszorult. Mindenki eljött. Mindenki, csak ő nem. Az én kedves, Judit húgom, a nyílt szívű, tiszta szemű, kedves szavú húgom. Nem szólt senkinek, csak finom, udvarias mosollyal az arcán nézte őket, a sok ismeretlen rokont, megannyi ismerős idegen. Nagyobbik lánya, Kati maradt legtovább, őt nem várta a család otthon, nem volt még férje sem. Elpakolt mindent, elmosogatta a poharakat, tányérokat, helyére tolta a székeket, és hűtőbe tette a megmaradt ételt. – Apuka, a tortát majd egye meg, és a franciasalátát és kaszinótojást is letakartam és betettem a felső polcra, hogy könnyen elérje.


Az öreget nem érdekelte a torta, a saláta, amiről azt sem tudta, milyen. Ábrándos szemei előtt csak húgát látta, az ő nevető, fehér ruhás húgát, ahogy a vidéki ház előtt a legmelegebb augusztusban kint táncol széttárt karokkal a záporesőben. Szinte érezte fogai között a mezítlábas cigaretta ízét, majdnem köpött is egyet, de idejében ráeszmélt, hogy műfogsora alighanem elrepülne egy ilyen mozdulatra.

Kati is elment, homlokára szomorú, de szeretetteljes csókot lehelt és halkan betette maga mögött az ajtót. Zoli bácsi csendben levetkőzött és azonnal elaludt.


Két eseménytelenül eltelt nappal később az öreg új érzésekre ébredt. Türelme, gondos beletörődése elillant, helyébe harcias (de öreges) tettrekészség lépett. Korán kelt, ahogy szokott, tiszta fehérneműt, öltönyt vett újra, nyakkendőt kötött és botjára támaszkodva felállt. Zsebébe pénztárcát csúsztatott, orrára szemüveget tolt és céltudatos lendülettel az ajtón kilépett a napsütésbe.


Három megállót tett meg a villamossal, a harmadiknál leszállt. Még emlékezett az irányra a buszmegállóhoz. Sokat várt, de a végül megérkező busz bő egy óra alatt elvitte oda, ahova menni akart, ahol napok óta lenni akart, vágya, álma, szíve húzta, vitte.


Végre ott állt a kopott kerítés előtt és benyúlt a reteszért, ami a kaput csukva tartotta. Lehajolt a kiskutyához, aki a lábához kucorodott intenzív farkcsóválással kísérve. Az egész teste reszketett, ahogy ezt a rég nem látott öreget felismerte.


A házba benyitva megcsapta elsilányodott orrának érzékelőit a szag. Hangosan szólította Juditot néhányszor és félve lépett be a szobaajtón. Judit hosszú, hófehér haja a párnán szétterült, szeme fénytelenül nézett az ajtó felé, vaksin. Takarója félrecsúszott, kilátszott vastag hálóngének mintázata. Hideg volt bent. Szája élettelenül, megfagyva, egyetlen fél-fintorba merevedve, szárazon jelezte arcát. A szem picit mozdult, a száj sarka megrándult. Tudta, hogy valami baj van, a húga beteg. De nem halt meg, még nem. Megszorította elgyengült kezét és a telefonhoz ment.


Amíg a mentőket várták csak ült és nézte a húgát. Milyen más, mint ahogy emlékeiben él, milyen más és mégis mennyire ő maga még most is. A lány hosszú, fekete hajával, mosolygó arcában két ragyogó szemével. Régen látta, fél éve talán, de sosem így emlékezett rá, sosem öregen. Látta maga előtt, ahogy olvas a kertben, a fa alatt, vagy a domboldalon a fűben fekve, hallotta, ahogy kiabálva tereli a juhokat hazafelé. Látta a hajnali párában kötényéből magot szórni, és a nevetését, az ő guruló, csilingelő nevetését.


Amíg a mentő megérkezett Zoli bácsi minden képi emlékét levetítette magának, magában, amit Juditról őrzött. Mielőtt eltolták mellőle, Judit keze lassan, alig észrevehetően megszorította az övét.


Mintha csak azt mondta volna: köszönöm, most már én is emlékszem.


·•·


Ősz a parkban


Hajnali pára ül a fák ágain, a leveleken,
Hinta ringatná azt, aki fa lapjain megpihen.
Szívem vágyja a hintát és sóváran rátekint,
Miért csak én vagyok már megint idekint?


Ülök a hintán nagyon bátran
Hintáztatom a szoknyámat.
Minden idő jó szoknyához.
- Nincs nálad egy üveg jó bor?


Távolabb ülsz, ringatózól,
lábad fázik, de csak iszol.
Fázzunk együtt, ülj le mellém.
Ez elfogyott, de hozhatok még!